Petőfi Sándor Költészetéhez kapcsolódó írások és prezentációk.

PREZENTÁCIÓK  (A diák megtekinthetők a galériában.)

Haiser szabolcs: Petőfi Sándor forradalmi költészete

Erdős Barbara:  Petőfi Sándor szerelmi költészete

Angyal Katalin: Petőfi Sándor tájköltészete

Dávid Viktória: Petőfi sándor szerelmi költészete (JÚLIA)

Handó Mária: Petőfi Sándor: Az apostol

1. A mű életrajzi vonatkozásai:

Petőfi Sándor Az apostol című műve számos életrajzi vonatkozással bír; a költő életének egy-egy mozzanata is fellelhető a költeményben.
Különösnek tartom például azt, hogy Petőfi szilveszter éjszakáján született, s a történet főhősét Szilveszternek hívják. Petőfi is sokat élt nyomorban, volt idő, mikor az Országgyűlési Tudósítások másolásával tartotta fenn magát.
Szintén életrajzi párhuzam a Júlia-szöktetés, a királyellenesség és a nép Petőfi felé forduló haragja. (+ a szabadszállási választási kudarca)

2. Apostol; „Az itteni apostol”

Az apostol szó eredetileg Jézus tanítványainak megnevezése, de –általános értelemben véve- egy tan hívére, s hirdetőjére használják.
A mű apostola is egy tan megszállott híve; lelkes hirdetője: Szilveszter tana a másokért élt élet.

3. A mű cselekménye tömören

Szilveszter gyermekkora három dologról szól: a lopásról, a koldulásról és a megaláztatásról.
Egyetlen öröme a tanulás. Egykori tanítója segítségével iskolába járhat, majd jegyző lesz egy faluban. Itt felszólal az egyház és a földesúr ellen, s ezért menekülnie kell innen, ám a földesúr lánya vele megy. Írásaiból próbál megélni, s eltartani családját, de a cenzúra miatt nem adhatja ki őket, ezért nyomorba süllyednek. (Kisgyermekük éhen hal.) Egy titkos nyomdában mégis kiadják írásait, s ezért tíz évre börtönbe zárják Szilvesztert. Ezalatt felesége meghal (ezt onnan tudjuk, hogy a börtönben megjelenik neki halott felesége szelleme); s (nagyobb) gyermeküknek nyoma vész. Szabadulásakor elkeseríti Szilvesztert, hogy a nép még szolgalelkűbb lett; a hatalom pedig még kegyetlenebb, ezért merényleltet kísérel meg a király ellen. Merénylete (természetesen) sikertelen, de kivégzik őt.

4. A költő feltételezhető mondanivalója

Petőfi „Apostolának” többféle mondanivalója lehet: megfogalmazódik benne egyfajta társadalombírálat; a népből, az emberekből való kiábrándultsága. Emellett a történetben megjelenő apostol azt sugallja, amit egy elveiért küzdő embernek meg kell élnie. (Szilveszter „elve”: „Légy föld, amely gabonát terem,/ Hogy mások learassák;/ Légy lámpa, mely míg másoknak világít,/ Tulajdon életét fogyasztja el.”)

5. Nyelvi, stiláris elemek

Petőfi Sándor verse feltehetően az ókori eposzok szerkezetét akarja feleleveníteni: „in medias res” kezdésével kívánja elbeszélő költeményét modern eposszá tenni. Művében a költő váltakozó idősíkot használ, a jelennel indít, visszatekint a múltba, majd megjeleníti a jövőt. Gyakran alkalmaz ismétlést, ennek többnyire fokozó szerepe van. A vers mindvégig egyszerű (de érzékletes) leírás kevés költői képpel (ezek főként hasonlatok). Ám van benne egy kiemelkedő metafora; a mű tulajdonképpeni fő gondolata: az úgynevezett „szőlőszem-hasonlat”. Petőfi ezen költeményében nem annyira jellemző – a nála igen gyakori- népies kifejezések használata. Művének verselése váltakozó szótagszámú; többnyire rímtelen.
Akár modern verselésnek is mondható. De nem csak verselése „modern”, hanem látásmódja is: mondanivalója örök érvényű; napjainkban is megállja helyét.

Zöld Beatrix:

Petőfi Sándor tájköltészetének bemutatása. Az Alföld című vers elemzése

Petőfi Sándor a XIX. század magyar irodalmának leginkább meghatározó költői egyénisége. Romantikus költő, de műveiben megtalálható a klasszicizmus és a szentimentalizmus is. Epikai és drámai műveket is írt, de a lírai műnemben alkotott igazán nagyot, megteremtette a lírai realizmust.
A népköltészetet ő emeli át először a magyar irodalomba, stílusára jellemző a közvetlenség, a mindennapi beszélt nyelv használata. Legfontosabb témái a költői szerepvállalás, a haza, a szerelem, és megújította és forradalmasította a tájlírát. Megváltoztatta a magyar irodalom stílusát, szemléletét, témáit.

Kiskőrösön, az Alföldön született; ezért tájköltészetének meghatározó szerepe a szülőföldje. Nagyon szereti ezt a tájat, ezért verseiben nem csak pontos leírást ad az Alföldről, hanem sokszor személyes érzéseit is beleviszi a költeményekbe.

Legismertebb tájversei: Az alföld (1844), A csárda romjai (1845), A Tisza (1847), A Puszta, télen (1848), Kiskunság (1848), Szülőföldemen (1848). Leginkább ezekben a tájleíró versekben látszik Petőfi költői stílusa, a népköltészet szavai és költői eszközei. Pl. természeti képpel indítja a verset, sorismétlés, költői túlzások, ellentétek használata. Petőfi bebizonyította, hogy lehet úgy is költőien írni, hogy közben a vers egyszerű, közérthető marad. Ezért könnyen érthetőek és átérezhetőek ezek a versek.

A magyar irodalomban már korábban is előfordult a romantikus tájak témája, de igazán Petőfi hozta be a magyar irodalomba. Ami Petőfinél igazán újdonságot jelent, az a nagy szeretet, az őszinte vallomás a témakörön belül az Alföldhöz. Ez a ragaszkodás legjobban Az alföld című versében érzékelhető.

A cím témajelölő, a szeretett szülőföld elnevezése. Rímelése egyszerű, páros rímeket használ. Ez a vers Petőfi tájköltészetének egyik legfontosabb műve, 1844. júniusában Pesten keletkezett. Szerkesztésére jellemző, hogy változtatja a nézőpontokat, így több szempontból is be tudja mutatni ugyanazt a tájat. Keretes szerkezetű is, a vers elején és végén is leírja a szeretetét a táj felé.

Az első versszak lendületesen kezdődik, egy felkiáltással, egy tájat szólít meg Petőfi:

"Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!"
Vagyis a költő elismeri a hegyvidék szépségét is, de utána szembeállítja ezzel a síkságot, ami igazán szép neki.
„Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.”
Vagyis rögtön a vers eleje egy nagy ellentét, kétféle táj szembeállítása Az ellentétek használata és az érzelmek használata tipikus romantikus költői eszközök.
A sas-metafora a romantika egyik sokat használt eszköze. Olyan kép, ami a szabadságot és az eltávolodást jelképezi a mindennapi élettől. Nem csak metafora szerepe van a sasnak, hanem egyben ezzel vált perspektívát a költő, ezzel emelkedik fel a magasba.



A 2-.3. versszaktól kezdődik az alföld leírása. Először távoli perspektívából mutatja be a tájat, ahogy egy sas is látja. Nemcsak ő szereti ezt a tájat, de ez a szeretet kölcsönös is, a táj is szereti őt (mosolyogva néz rám…).

„Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.”


A 4-5.versszakban lefelé közeledik, majd leér a földre. Megmutatja a Duna-Tisza közét: mozgalmasság, és sok hangutánzó szó és kifejezés található ezekben a részekben (kurjantás, pattogás, dobogás).

„S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.”

A 6-7. versszakban a hangok után a látásra tevődik át a hangsúly, a jellegzetes növényvilágot is bemutatja (nádasok, búzatáblák), jellemző a nyugalom, a lágy szellő, megrebbenő nád, a költő itt szinte körbetekint a tájon.

„A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.”

A 8. versszakban a természeti képek leírása után egy rövid pillantást vethetünk a tanyákon túli csárdára, az emberek világára, életére is. Egy tipikus alföldi hely a csárda, a vidék jellemző figurája pedig a betyár. A tanyai világ embereinek a vásár a központi esemény, a találkozási pont a ritkán lakott vidéken. Petőfi itt már távolodik.

„A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.”

A 9-10. versszaktól újra elkezd közeledni a nézőpont. A csárda melletti nyárfaerdőről ír, a jellegzetes alföldi homokos talajt és annak növényzetét mutatja be.

„A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.”

A 11. versszakban a látóhatárig pillantunk, és feltűnik előttünk a távoli város templomának tornya. A nézőpont ismét távolodik, a végtelen illúzióját kelti.

„Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya.”

A utolsó, 12. versszak meghitt, szenvedélyes vallomás. A szülőföld szeretetéről vall. Az első sor az Alföld iránti érzelmeinek végső kibontakozása. Az utolsó három sor pedig mint egy végakaratként hangzik:

„Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.”

Összességében látható, hogy Petőfi nagyon jól ismeri a szülőföldjét, emlékezetből is tisztán ábrázolja. Nemcsak általánosan ír a tájegységről, hanem egyenként, minden részletét, minden darabját részletesen bemutatja. Minden sorban érezni lehet, hogy őszintén és nagy szeretettel ír az Alföldről, igazi otthon és megnyugvás számára az otthoni vidék.
Szinte idilli képet fest az Alföldről, megszépíti a valóságot, a kellemes és szép dolgokat emeli ki, ami ellentétben áll a korszakkal, a haza és a nép elégedetlenségével. A végtelen alföld szeretete hazafiságát is jelképezi, nagyon fontos számára a szabadság, és ugyanezt szeretné a hazájának is.

Lovas Richárd:

Petőfi Sándor forradalmi költészete

Petőfi Sándor az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kiemelkedő alakja. 1846 márciusában Pesten vetette bele magát az irodalmi-politikai életbe. A lapkiadók „zsarnoksága” ellen szervezi a Tízek Társaságát, tíz fiatal író szövetségét.
A világforradalom, a nemzeti és egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Költészetében 1846-tól felerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal.1846 decemberében megírta az „Egy gondolat bánt engemet…” című forradalmi versét:

EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

A forradalmi látomásversei közül egyik legjelentősebb, mely „a nagy romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik”. Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. A bántó, elviselhetetlen gondolat a hosszú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután lét metafora (fa, kőszirt) fejezi ki a költő óhaját. A metaforikus képek azonban csak annak a másiknak, a hosszú és beteg sorvadásnak vágybeli ellentétei: az épnek és erősnek hirtelen, elemi erők által okozott, nagyszerű jelenségektől kísért pusztulását jelentik. De ez a megsemmisülés is passzív halál, mint a verskezdeti, s ezért a költő számára is elfogadhatatlan. A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, a végleges döntést megelőző időt. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy látomásban. Ez a látomásszakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely időben egymást követő jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az előzőekhez képest is, de önmagában véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekből ismert vízió: minden rabszolganép a „világszabadság” szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek erősítik az ütközet elképzelését: lelkesedés „piros” színe az arcokon és a zászlókon s az „elharsogják” ige a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése.
A külön sorba kerülő világszabadság erőteljes hangsúlyt ad a nagy célkitűzésének. Egyes szám első személyben folytatódik a költemény. A felzaklatott költői képzelet a közvetlen összecsapás forgatagába vezet. Gyors mozgással kapcsolódik az acéli zörej, az ágyúdörej, a trombiták riadója, a fújó paripák száguldásának látomásai. Elesni a csatában nem passzív megsemmisülés, hanem hősi halál az utolsó csatában. A ponttal és a gondolatjellel lezáruló mondattal a költemény visszatér az előbbi ritmushoz, lecsendesedik, lelassul. Az ünnepélyes temetés a végső látomás. Az utókor, a hálás nemzedék adja meg a végtisztességet az önfeláldozó hőseinek. A rapszódia a „szent világszabadság” jelszavának zengésével zárul.
A forradalmi távlat új jelentést adott a népiességnek, s Petőfi igen pontosan fogalmazta meg az új költői programot. Petőfi fegyvertársának tekintette Aranyt, barátságukból a magyar irodalom legszebb költői levelezése született. Petőfi eszméi pedig egyre nagyobb visszhangra találtak, s nemcsak szűkebb baráti körében; például a centralisták is felfigyeltek rá: Kemény Zsigmond az eredetiségét dicsérte, Eötvös József pedig az egyik legértőbb és legmaradandóbb bírálatot írta róla 1847 májusában a Pesti Hírlapba.
1848. március 15-ike a pesti forradalom s egyszersmind Petőfi napja. A márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplője. A 12 pont mellett a Nemzeti dal a népakarat legfontosabb kifejezője. A költő forradalom-jövendölése megvalósulni látszott, s ő a megálmodott szerepnek megfelelően egy népmozgalom élére került. Ismeretes, hogy március 15-én reggel, amikor a bécsi forradalom hírét vették, Petőfi kezdeményezésére határoztak úgy a Pillvaxban összesereglett ifjak: az eredetileg 19-re tervezett népgyűlést azonnal meg kell tartani.
A nevezetes nap eseményeit (még hatásuk alatt, 15-én éjjel, illetve 16-án) prózában is, versben is megörökítette. A pillanat mámorában, nem kis túlzással bár, de jogos büszkeséggel vetette papírra: “Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit mint mink / Huszonnégy óra alatt.” S e sorok is, mint a nap valamennyi történése, utóbb elfoglalták helyüket a nemzet panteonjában és a nemzeti legendáriumban.
Petőfi életének utolsó másfél évét mintha csak egy végzetdráma szerzője írta volna: 1848. március 15-től, a győzelem és a dicsőség tetőpontjától 1849. július 31-ig, a végső segesvári katasztrófáig egyetlen hatalmas ívű zuhanásnak tűnik fel pályája.
1849 tavaszán gondjai ismét megszaporodnak: előbb szüleit temeti el, majd családja nyomorúságos helyzetén próbál segíteni. Szabadságot kér, s a vele szemben elfogult katonai vezetőkkel összekülönbözve a rangjáról is lemond. Az orosz beavatkozás hírére csatlakozik ismét Bem hadseregéhez. A legmegfelelőbb pillanatban ahhoz, hogy július 31-én életét áldozza a Segesvár melletti fehéregyházi csatában.

források: www.jegyzetek.hu
www.petofi-sbogard.sulinet.hu

Petőfi Sándor: Itt állok a róna közepén (1846)

Itt állok a rónaközépen,
Mint a szobor, merően.
A pusztát síri csend födé el,
Mint elfödik a halottat szemfödéllel.
Nagymessze tőlem egy ember kaszál;
Mostan megáll,
S köszörüli a kaszát...
Pengése hozzám nem hallatszik át,
Csak azt látom: mint mozog a kéz.
És most idenéz,
Engem bámul, de én szemem sem mozdítom...
Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?


A vers a Felhők ciklus darabja. Címe életszerű helyzetre is utalhat, de allegóriának is tekinthető.
A róna kitüntetett motívuma Petőfi költészetének a végtelen és a szabadság romantikus metaforája.
Ez a költemény annyi más hasonló témájú verstől eltérően nem leírja vagy megidézi a valóságot, hanem a vers szimbolikus terévé teszi. Az egyes szám első személyben megszólaló versbeli én, belehelyezi magát a térbe, nem is csupán a rónán történik a jelenet, hanem a közepén. Romantikus túlzással mint ha a világ közepén lenne. Ugyanakkor a vers nyomasztó hangulata, vészjósló motívumai egy másik megközelítési irányt is felvet, a külső tágas tér, a képzelet, a sejtelmek belvilágaként is értelmezhető, ahol a nyílt térhez nem a szabadság, hanem a védtelenség és a magány képzete társul. A költemény egy rövid jelenetet beszél el: Az egyik ember messziről nézi a másikat, aki éppen kaszál, aztán a kaszáló megáll, megfeni kaszáját s eközben észreveszi hogy nézik. Egymást nézi a két ember a róna közepén. Teljesen köznapi esemény, mégis, mintha a figyelő ember kitartó nézése illetéktelenül megzavarná a fennálló nyugalmat. A versbéli beszélő a másik ember, akinek a szemén keresztül az egész jelenet valami fenyegető hangsúlyt kap. Már a körülmények erre utalnak: „A pusztát síri csend födé el” A motívumot egy 18. századi rémregényből is származhatnának.
A felszín látszat nyugalma csak fokozza a borzongató hatást. A beszélő ebben a vészterhes közegben a kaszás emberben hirtelen megszemélyesített halállal néz farkasszemet. Ebben az olvasatban az elbeszélő észrevette a halált de a halál még nem vette észre a beszélőt, illetve éppen észreveszi miközben a kaszáját feni a halálos csendben. A feszültség lépésről lépésre fokozódik. Csodálatosan érzékletes a mozgó kép látványának mozzanata. A néző tudja mi történik, látja, de a hang nem ér el hozzá. A szituáció a versnek ezen a pontján már szinte ellendült az irreális misztikus felé. Az utolsó előtti sor azonban fordulatot jelent. A feszültség itt szökik a legmagasabbra, de a rezzenéstelen szembenézés váratlanul hat. A soreleji „de” is azt sejteti, hogy ez a reakció egyáltalán nem magától értetődő. A beszélő bátran és öntudatosan viselkedik. A zárósor a helyzeten való diadalmaskodás, kilépés és nézőpontváltás. A vers sejtelmesen végigjátszotta a szituációt. A zárlat kérdése tárgyilagos, kíváncsi és fölényes. A kíváncsiság fölénye, oldottsága és bátorsága átfordítja a helyzetet, de vissza is utalja a realitása világába. A költemény hangja, formája is szokatlan. Nem tagolódik versszakokra, s a 13 sor egyetlen tömböt alkot. Rímei páros rímek, a sorok hossza egyenetlen.

„Itt állok a rónaközépen,
Mint a szobor, merően.”

Forrás: Internet
www.freeweb.h
www.wikipedia.hu

• Jó hír

  2009-12-05 13:44:39

  Végre találtam egy olyan oldalt, ami megfelel az elképzeléseimnek.